Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A vermonti elátkozott híd

Az Egyesült Államokban, Vermont megyében található Stowe nevű kisváros egy igen híres és hátborzongató legendáról vált közismertté világszerte. A történet pontos helyszíne a Gold Brook-híd, vagy, ahogy legtöbben ismerik, Emily hídja. A fatetővel fedett, pár méter hosszú építményt 1844-ben emelték és 1974 óta műemléki védelmet élvez.
 

2345678765432345.jpg

 
Emily legendája hosszú évtizedek óta tartja rettegésben a környéken élőket. A legtöbben közülük sosem mernének éjjel átkelni a hídon. Számtalan bejelentés érkezett már a halott lány nyugtalan lelkének jelenlétéről és agresszív viselkedéséről. Arról, hogy pontosan ki is volt Emily és hogyan halt meg, megoszlanak a vélemények. Van azonban egy történet, melynek hitelességéért sokan kezeskednek.
 
Az 1800-as évek közepén élt a faluban egy gyönyörű szép lány, név szerint Emily Smith. Ahogy Emily betöltötte a tizenhatot, a környék összes férfija a kegyeit kereste. Azonban apja, Walter szigorú, sőt kegyetlen ember volt, aki otthon akarta tartani lányát, hogy segítsen a ház körüli teendőkben. Ahány kérő csak felbukkant a háznál, mindegyiket megverte és megtiltotta nekik, hogy még egyszer beszéljenek, vagy akár csak ránézzenek a lányára.
Emily napjai nagy részét bezárva töltötte, takarított, főzött, varrt és gondozta az állatokat. Titokban azonban mindig arról álmodozott, hogy egyszer eljön érte az igazi szerelem és elkerülhet gonosz családjától.
Hosszú-hosszú idő után, a lány huszadik születésnapjához közeledvén egyik este fel is bukkant egy ifjú a szomszéd faluból. Donaldnak hívták, és a földeken keresett munkát. Útja éppen Smithék háza előtt vezetett, amikor lova megtorpant a kapunál. Miközben a patkókat ellenőrizte, megpillantotta a kertben a keményen dolgozó Emilyt. Első pillantásra beleszeretett. A ló nyerítésére Emily is felnézett rá, és ugyanúgy érzett a fiú iránt. Ekkor azonban a közeli kis dombon túlról meghallotta apja hangját, ahogy lovainak kiált és ostorozza őket. Tudta, hogy egy perc és odaér hozzájuk. Leszakított két szál vörös lóherét és a fiúnak adta érzései jeléül. Donald ezt egy saját maga faragta, fából készült medállal viszonozta. Megbeszélték, hogy másnap éjjel a hídnál találkoznak és elszöknek a zsarnoki felügyelet alól.
Emily apja rögtön ezután fel is bukkant. Látta a ház előtt a puha földben a patanyomokat, megkérdezte, ki járt a háznál. Emily azt válaszolta, hogy csak egy kereskedő kínálta saját készítésű edényeit, de elküldte. Az apja nem firtatta a dolgot, nyugovóra tértek.
Másnap hajnalban Walter ismét munkába indult. Félúton sem járt még, amikor észrevett egy idegent, aki lova patáját vizsgálgatta az út szélén. Ki nem állhatta, ha ismeretlenek jártak a faluban, megállt hát, hogy megkérdezze, mi a gond és szemügyre vegye az illetőt.
„Új patkó kéne már erre az állatra, de nincs én nekem pénzem azt megfizetni.” – felelte az ifjú, ahogy felemelkedett. Ekkor Walter megpillantotta a gomblyukába tűzött két szál vörös lóherét. Rögtön felismerte, hogy az ő kertjéből valók. Mert hiába dolgoztatja azt a haszontalan lányt mindennap alkonyatig a növények közt, csak nem tudja kigyomlálni a sok átkozott gazt. Ahogy ránézett az idegen lován a használt patkókra, tudta, hogy ugyanezeket a nyomokat látta tegnap a háza előtt…
Amint leszállt az éj, Emily boldog izgalommal telve osont ki a házból, ahonnan néhány fontos holmival felpakolva a híd felé igyekezett. Nyakában a Donaldtól kapott medál lógott. Alig várta, hogy újra lássa újdonsült szerelmét és megszabaduljon szörnyű apjától. Csakhamar meg is pillantotta az aprócska híd sötét fából ácsolt tetejét. Beállt alá a szakadó esőben és türelmesen várt. És várt, várt, csak várt.
 
Pirkadni kezdett már, mikor az átfagyott lányban tudatosult, hogy szerelme nem jön el. Nem tudhatta, hogy a fiút eszméletlenre verték apja emberei, és egy árokban fekszik számos sebből vérezve. Nem tudta, hogy Donald végig a kezében szorongatta a két szál egyszerű, apró virágot, és végig rá gondolt, miközben egymaga öt emberrel próbált küzdeni. Azt hitte, ő is ugyanolyan gyáva ficsúr volt, aki látott benne egy szép arcot, de amint hallott szigorú apjáról, rögtön megfutamodott.
Olyan intenzív haragot és keserűséget érzett, amilyet addigi hányattatott életében sem élt még át soha. Öklével addig ütötte a hidat borító faszerkezet falait, amíg több helyről ki nem serkent a vére. Letépte nyakából a famedált és a folyóba hajította. Felnézett a szürkéskék égre és tudta, hogy nem fog visszatérni többé abba a zsarnoki házba. Kioldotta a kötelet, amivel a néhány ruhát és némi élelmet kötötte össze, amit elhozott magával…
Hosszú, szenvedéssel teli percek következtek, amíg végül megfulladt. Az ósdi fagerendák még sokáig nyikorogtak csendesen, ahogy a lány könnyű teste himbálódzott a rájuk erősített kötélen…
 
Azóta, a legenda szerint Emily nyughatatlan, haragos szelleme kísérti a Golden Brook-hidat. Azóta is nagyon sok látogató számol be különös jelenségekről. Sokan hallanak egy bizonyos testetlen hangot, illetve léptek neszét, megfeszülő kötél ropogását, vagy sikolyokat.
 
Egy, a helyi középiskolában tanuló lány így írt a látogatásakor történtekről: „Amikor egyik este ellátogattam a hídhoz, kamerát is vittem magammal. Nem hittem, hogy bármi érdekeset fel fog venni, csak egy iskolai anyaghoz kellett, amiben az állam nevezetességeit mutatjuk be, és ez a legenda tűnt számomra kézenfekvőnek, mivel Stowe-ban élek. Nem hívtam magammal senkit, mivel nem is féltem a dologtól. Igazából nevetségesnek tartottam az egészet, csak a könnyű végét akartam megfogni a feladatnak.
Amikor odaértem, bekapcsoltam a kamerát, és vártam. Nem tudtam igazán, mit kéne csinálnom, úgyhogy lassú léptekkel a híd felé sétáltam, felvettem kívülről, aztán beléptem a tető széle alá. Azonnal éreztem, hogy megborzongok, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen bár jól fel voltam öltözve, októberi este volt. Nem volt még teljesen sötét, nem akartam, hogy semmit ne lássak, de szerettem volna, ha már szürkület van, mire kiérek, annál hatásosabb a videó. Körbefordultam a kamerával a kezemben, ráközelítettem a régesrégi fadeszkákra, amiknek a felületén jó néhány mély karcolás és repedés volt már. Ekkor hallottam először a hangot, ekkor még nagyon halkan. Azt hittem, csak a szél. Kissé megborzongtam és léptem párat előre, beljebb a faszerkezet alá. Lassan felfelé fordítottam a kamerát. Ekkor hallottam újra a suttogásszerű hangot. Ezúttal már kicsit hangosabban, most már határozottan suttogásnak tűnt. Ahogy a tetőt pásztáztam, eszembe jutott, hogy annak egyik gerendájára akasztotta fel magát az a szerencsétlen lány annak idején… igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, de a híd hangulata tényleg nagyon magával ragadja az embert, nem is tudom… egész más érzés, mikor rajta állsz, mint amikor pár méterrel előtte, vagy mögötte. Mintha valakinek a házába lépnél be az engedélye nélkül.
Ekkor egy sötét foltot vettem észre fent, körülbelül fél méterre előttem. Előreléptem és felnyúltam, hátha elérem. Mihelyt a mutatóujjam a folthoz ért, rögtön éreztem a ragacsos állagot. Mire elkaptam onnan a kezem, már a jellegzetes, fémes vérszagot is… Hirtelen ismét hallottam a hangot, de ezúttal már teljesen érthetően kiáltott rám: „Tűnj el innen!!!” Magas, rekedt, sikoltó hang volt, mintha egyszerre jött volna felülről, mellőlem, alulró, mindenhonnan! Futásnak eredtem. Rettenetesen megrémültem. A kamerát is csak azért nem veszítettem el, mert a csuklómra volt húzva a rögzítő pánt. Vérfagyasztó volt az a hang. Soha többet nem akarom hallani.
Arra sem emlékszem, hogyan aludtam el, hazaérve csak felrohantam a szobámba, eldőltem az ágyon és azt hiszem, inkább elájultam, semmint álomba merültem. Mindenesetre mire magamhoz tértem, már világos volt, szombat reggel. Első dolgom volt megnézni a kamera felvételeit. Meglepő dolgot tapasztaltam! A felvétel tökéletes volt, ahogy a híd különböző részeit pásztázom. Aztán jött az első, leghalkabb suttogás. Azonban most már ezt is teljesen kivehetően értettem: „Tűnj el innen!”. Lélegzet visszafojtva néztem tovább a videót, hamarosan jött a második figyelmeztetés. Innen már a torkomban dobogott a szívem és az ujjamat arrébb csúsztattam a kamerán, hogy egy pillanat alatt kikapcsolhassam…
A kép felnézett egy közeli, tetőn lévő pontra. A vérfoltra. Láttam a saját ujjam, ahogy felé nyúlok, hogy megnézzem, mi az. Ahogy azonban lassan közelítettem hozzá, a folt egyre nagyobbnak tűnt a képen, nem így emlékeztem rá tegnapról. Aztán valami sötét árny vetült a folt köré. Nagy, hosszú alakot láttam. Fent a tetőnél a vértócsa most már mozgolódott is. Egy pillanattal később tudatosult bennem, mit is látok pontosan. A vérfolt egy lány öklén volt, aki éppen a tetőgerendára hurkolt egy vastag kötelet! Ennyi bőven elég volt, azonnal kitöröltem a felvételt, még a kamerát is elhajítottam magamtól.
 
Másnap, nem bírtam ki és visszamentem. Már nem hittem, hogy csak a képzeletem tréfált meg, de tudtam, hogy vissza akarok menni oda. De csakis nappal…
A vérfolt sehol nem volt. Legalább egy óráig kerestem, pedig nem valami nagy a híd. De egyszerűen nem volt ott és nyomát se láttam, hogy valaha véres lett volna a fa. Amint megfordultam, hogy elsétáljak, fehér ködöt pillantottam meg magam előtt. Testetlen, gázszerű gömbforma volt, nagyon valószínűtlennek tűnt, ahogy ott lebegett. Napos, száraz idő volt aznap. Elrohantam, át a ködön. Fázni kezdtem, sikolyokat hallani a fejemben és azt a mondatot, ami sokkal inkább volt parancs, mint kérés: „Tűnj el innen!!” Soha többet nem mentem a híd közelébe sem…”
 
A világ egyik leghírhedtebb kísértethídja a mai napig borzolja a kedélyeket. Sokan legszívesebben elpusztítanák az építményt, de az műemlék-védelem alatt áll.
Többen vannak azonban azok, akik félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek a hídra, háborítatlanul hagyva azt Emily, az összetört szívű lány lakhelyéül.
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.